Szalagos fánk

Javában tart a farsang, egymást érik az iskolai és az óvodai jelmezbálok. A gyerekeim úgy döntöttek, hogy idén ördögnek és transformernek öltöznek be. Bár szerintem az ördöghöz nincs is igazán szükségünk jelmezre:) Én pedig azt vállaltam, hogy az igazi farsangi hangulat megteremtéséhez hagyományos szalagos fánkot sütök.

A tavalyi fánkos, beignet-ről szóló bejegyzésemben részletesebben írtam a farsangi ünnepkörről és röviden össze is hasonlítottam a franciák fánkját a mi szalagos fánkunkkal. Akkor ezt írtam:

Miközben kelt a tészta, összehasonlítottam a beignets receptjét a mi szalagos fánkunk receptjével. A hozzávalók szinte ugyanazok, az arányok mások. Így lesz a szalagos fánk kívül aranybarna, belül tömör/tömött állagú, kissé nehezebb fogás, míg a beignet kívül ropogós, belül pedig lyukacsos, szellősebb szerkezetű, könnyedebb édesség. Ez utóbbi jobban eteti magát, könnyebben elcsábulunk.

Akkor most nézzük meg kicsit részletesebben, mit kell tudnunk a szalagos fánk elkészítéséről.

Egyik nagy kedvencem, Ínyesmester így ír a szalagos fánk készítéséről:

A farsangi fánk legyen könnyű, miként a hab és omlós, hogy szinte elolvadjon az ember szájában. A színe pedig legyen aranysárga. A derekán szabályos körben fehér cingulus vonuljon, amelyet köznyelven ranftlinak is neveznek. És forrón tálalják elénk farsang idején.
Már javában az asztalnál üljünk, amikor sütni kezdik, s mihelyt elkészült belőle egy kisebb tálra való, azonnal adjuk be, a sütést pedig abba ne hagyjuk, mert biztos, hogy sürgősen szükség lesz újabb szállítmányra. Ha netalán hűvös előszobán kell keresztülhozni, ajánlatos letakarni fehér damasztkendővel, mivelhogy ez a finom tésztaféleség egyáltalán nem áll jó lábon a hideggel. Akkor sem, amikor már megsült, akkor sem, amikor még nyers. Már a lisztjét is melengetni kell, a kovászát is óvni a hidegtől, s mikor kiszaggatjuk, újra csak melegen kell tartani, hogy valamiképpen meg ne fázzék. Hogy végül a bőséges és ideálisan tiszta zsír, amelynek tetején úszniuk kell a belévetett nyers fánkoknak, szintén meleg, sőt jó forró legyen, bizonygatásra sem szorul azok előtt, akik a farsangi fánk természetrajzát ismerik.
Bizony gonddal, sőt üggyel-bajjal jár a jó fánk elkészítése, s aki ettől visszariad, ne is fogjon hozzá, mert úgy járhat, hogy olyan lesz a fánkja, mint a talkedli.
Remélem, ez egyik olvasóm házában sem fog megtörténni.
NB. Szívesen koncedálom, hogy a fánkot legjobb volna csak úgy puszta kézzel tépni széjjel, s úgy rakni a szájunkba. De mivel már nagy idő telt el Mátyás király óta, aki az utolsó híresség volt az ujjukkal evő emberek között, maradjunk mégiscsak az evőeszköz mellett. A kis ezüstvillával igen jól fel lehet darabolni a fánkot, ha pedig ez valakinek nem sikerülne, az használja a kését is, de nem az élével, hanem a fokával, mivelhogy itt vágásról nem lehet szó, hanem csakis szakításról.

Ezen bevezető után, Ínyesmester le is írja a farsangi, szalagos fánk elkészítési módját. Én azonban nem ezzel dolgoztam, hanem egy bevált, klasszikus recepttel, Horváth Ilona szakácskönyvéből. Klasszikusok esetében mindig bele szoktam nézni ebbe a könyvbe, amit még jó pár évvel ezelőtt anyukámtól kaptam, amikor elkezdtem önálló konyhát vezetni.

Egyébként, így utólag összehasonlítva nincs nagy különbség a két recept között. A hozzávalók szinte ugyanazok; Ínyesmester több tojássárgájával és egy leheletnyivel kevesebb élesztővel dolgozik. Horváth Ilona a zsírba sütési opció mellett megemlíti az olajban sütést is.
Viszont, mintha csak összebeszéltek volna, mind a ketten kihangsúlyozzák, hogy a fánksütés nem egy egyszerű, nagy gonddal járó és odafigyelést igénylő feladat. “A fánk a legkényesebb kelt tészta. Összeállítása, kelesztése és sütése nagy gyakorlatot kíván.” – írja Horváth Ilona. Ezeket a sorokat olvasva, az ember szinte félve kezd neki, vagy ami még rosszabb, hozzá se fog a szalagos fánk sütésének. De nem kell megijedni, ha követjük a receptet és betartunk néhány alapszabályt, akkor bárki sikerrel járhat.

A legfontosabbak:

• A hozzávalók legyenek szobahőmérsékletűek
• A kelesztések során ne fázzon meg a tészta, ne legyen hűvös, huzatos helyen
• Bő zsíradékban süssük ki a fánkokat, egyszerre csak annyit, amennyi kényelmesen elfér a serpenyőben, hogy legyen helyük a növekedésre
• Sütéskor a megkelt fánk felső része kerüljön alulra és lefedve süssük addig, amíg meg nem pirul
• Miután megfordítottuk, fedő nélkül fejezzük be a sütést, míg ez az oldal is aranybarna nem lesz.

A zsíradék hőmérsékletével kapcsolatosan Ínyesmester azt írja, hogy erősen forrásban lévő, de nem füstölgő zsírban süssük ki. Horváth Ilona középforró zsíradékot említ a receptjében. Én ebben a kérdésben Ínyesmester pártján állok. A fánkokat kb. 190-200 fokos olajban sütöttem ki, oldalanként 20-30 másodperc alatt. Ezek a feltételek elégségesek voltak ahhoz, hogy a tészta belül átsüljön, a szalag kialakuljon, viszont a magasabbb hőmérséklet miatt gyorsabban megemelkedett a fánk a sütés során és így a kész fánk kevésbé tömör, inkább könnyű és omlós lett, annyira, hogy szinte “elolvadt az ember szájában”, ahogy Ínyesmester is írja. De azt gondolom, hogy ez ízlés dolga; mi a beignet-vel együtt megszerettük a lazább szerkezetű, könnyebb fánkokat, így ezzel a módszerrel kicsit becsempésztem a francia hatást a szalagos fánk készítésébe.

És a végére az örök kérdés. Mitől lesz szalagos fánk, vagyis hogyan alakul ki az a fánkon körbefutó fehér csík? Ahogy a kiszaggatott fánkot a forró olajba tesszük és lefedjük, az szépen megemelkedik és azt a keskeny csíkot, amit szalagnak hívunk így nem éri a zsíradék, még akkor sem, miután megfordítottuk.

Ja, és elárulom, hogy én úgy eszem, ahogy Ínyesmester is koncedálja (elismeri), hogy enni kellene, puszta kézzel és baracklekvárral:)