Szilvalekvár cukor nélkül

Szilvalekvár cukor nélkül – sötét, kemény de kenhető

Az ősz a nagy szilvalekvár főzések időszaka is. Az én változatom cukor hozzáadása nélkül készül, órákon át főzve, majdhogynem hagyományosan. Azért csak majdhogynem, mert az állandó kevergetés kimarad a folyamatból. Íme a módszerem:

Az igazi szilvalekvár (számomra)

Számomra az igazi szilvalekvár nagyon sötét színű, keményre főzött, de még kenhető állagú és nem túlzottan édes, kellemes ízű. Amilyenre a nagyszüleim főzték ….
Mindkét nagyszülőm lekvárjának az ízére jól emlékszem. Anyai nagyanyámék a befőzés után megtöltötték a lekvárral a dunsztos üvegeket, celofánt raktak rájuk, amit aztán fekete befőzőgumival szorítottak le. A lekvárok ott sorakoztak a kamrapolcon. Imádtam nagy szelet fehér kenyérre kenve enni. Az abszolút kedvencem pedig a szilvalekvárral töltött barátfüle volt, cukrozott mákba forgatva. A lekvárfőzéseik valahogy nem maradtak meg az emlékezetemben. Azt viszont tudom a családi történetekből, hogy egy szilvalekvárfőzés mindig nagy esemény volt náluk. Összejöttek a rokonok, mindenki hozta a maga szilváját és együtt megfőzték a nagy rézüstben, közben pedig jót beszélgettek. A társaságra nemcsak a jó hangulat miatt volt szükség, hanem azért is, mert miután a kimagozott szilvákat beletették az üstbe, azt folyamatosan kevergetni kellett, több órán keresztül, hogy oda ne égjen. A házilag készített, L alakú kavaró szerkezettel, egymást váltva végezték ezt a műveletet. A kész lekvárokat pedig szépen elosztották egymás között.

Apai nagyszüleim egészen keményre főzték a lekvárt, néha kenni is nehéz volt. Lekváros köcsögökben, vászon darabbal letakarva tárolták. Ebből készítette nagyanyám az utánozhatatlan lekváros, hájas kiflijét. Viszont az ő lekvárfőzéseikre jobban emlékszem. Az utcán volt pár szilvafájuk és ezeknek a gyümölcseit főzték be. Mivel nem volt nagy mennyiség, így általában nagyapám és nagyanyám együtt csinálták, néha az unokák kotnyeleskedése mellett. A nagy üstben keverték folyamatosan a lekvárt egy nagy lekvárfőző fakanállal. Nagyapám mindig arra figyelmeztetett minket gyerekeket, hogy nehogy kenyérmorzsa kerüljön az üstbe, mert akkor a lekvár megsavanyodik, és az egészet ki kell dobni. Nem tudom, hogy ennek volt-e egyáltalán valami valóság alapja, azt hiszem, csak távol akart minket tartani az üsttől.

Az én módszerem – modern hagyomány

Én sokáig nem próbálkoztam a szilvalekvár főzéssel. Ennek az időhiány és talán a nosztalgia volt a fő oka. Úgyse lesz olyan, mint a nagyszülőké… És mivel venni sem sikerült igazán finom lekvárt, így szépen kezdtem leszokni róla. Aztán rátaláltam az Aranyszalag Minőség Tanúsítványt kapott tarpai szilvalekvárra, és kezdtem újból felfedezni. Ez a lekvár azzal érdemelte ki az elismerést, mert hagyományos módon, tájhoz jellemző gyümölcsből, sok kézi munkával és természetes módon készítik. Innen márcsak egy lépés volt a szilvalekvár főzés. Sok anyagot átnéztem ezzel kapcsolatosan és végül Tarpa honlapján találtam egy részletes leírást a hagyományos szilvalekvár készítésről. A leírás és a családi történetek alapján, nomeg a sokat emlegetett befőzőautomatám adottságait figyelembevéve alakítottam ki a saját módszeremet.
A blogban már többször írtam a lekvárkészítéshez is használt befőzőautomatáról (narancslekvár, eperdzsem), de azt hiszem, hogy a szilvalekvár készítésnél használtam ki leginkább az előnyeit. Szóval a módszerem: a szilvákat alaposan megmostam, félbevágtam, kimagoztam majd az egészet beletettem a lekvárfőző edénybe, amelyet rátettem a vízzel megtöltött befőző gépre és beállítottam az időt és a hőfokot. Cukrot nem tettem bele, a szilva elég édes volt. Néha ellenőriztem a lekvár állagát, de ami a lényeg, hogy kimaradt a folyamatos kevergetés, nekem szinte semmit nem kellett csinálnom, egyedül arra kellett figyelni, hogy két óra elteltével újra beállítsam az időt, ugyanis maximum két órára lehet az órát “felhúzni”. Három kilogram szilvából öt órán keresztül főztem a lekvárt, amíg olyan nem lett, amilyennek én szeretem és amilyet a nagyszüleimnél ettem, vagyis nagyon sötét színű, keményre főzött, de még kenhető állagú és nem túlzottan édes, kellemes ízű.

[su_spoiler title=”Tudásmorzsa: szilva” open=”yes” style=”fancy” icon=”plus-circle” anchor=”Bulgur”]A szilva a rózsafélék családjához tartozó csonthéjas gyümölcs. Magas a cukor- és vitamintartalma. Mintegy 85% víz van benne, ezért jól oltja a szomjat. A vitaminok közül jelentős az A-, B- és C vitamin tartalma és nagyobb mennyiségben tartalmaz ásványi anyagokat is. Külön említést érdemel igen magas rosttartalma. Mindezen tulajdonságoknak köszönhetően javítja az immunrendszer ellenálló-képességét és véd a szív- és érrendszeri megbetegedésekkel szemben. A kutatók a szilva őshazáját a Földközi-tenger keleti medencéje környékére teszik. Viszonylag gyorsan elterjedt Európában és a többi kontinensen is. Manapság Európa adja a szilvatermés zömét. A legnagyobb szilvatermelő államok Románia, Németország és Bulgária, és utánuk Magyarország következik. Nálunk, szinte az ország minden részén folyik szilvatermelés, kisebb vagy nagyobb mértékben.

Felhasználási módok:

• A jól beérett szilvából (amikor a szára körül fonnyadni kezd) kiváló lekvárt lehet főzni.
• Lehet aszalni is.
• Befőtt készítésére és mélyhűtésre is alkalmas.
• És természetesen alapanyaga lehet a pálinkafőzésnek is. [/su_spoiler]

Szilvalekvár cukor nélkül – semmi más csak a gyümölcs